Dühök és mechanizmusok

Négy vagy hat éves lehettem, amikor édesanyámat kétségek gyötörték azzal kapcsolatban,
megmaradok-e egyáltalán. Nem volt semmi különösebb szervi bajom, de sápkóros voltam, vérszegény és zörögtek a csontjaim.
Akkoriban Nyüzügének hívott. Enni kevéssé voltam hajlandó, húst például szinte soha.
Emlékszem, ahogy ül velem órákat a család az ebédlőasztalnál, míg legalább egy fél tányér húslevest hajlandó vagyok bekanalazni.
Néha még azt is megengedték, hogy elrágjak egy negyed Donald rágót, mert annak szerettem az ízét és arra öblítettem a perkeltszaftot.
(Ma már nem kell ilyen rettentő praktikákhoz folyamodnom, egészséges étvágyról tudok beszámolni.)
Nyámnyila voltam, no. Nincs ezen mit ragozni.
Az iskolában állandóan azon a hiányzási határon mozogtam, ahonnan már évet kell ismételni.
Gyűlöltem az egészet. Persze, amikor egészséges voltam, triplán vetettem bele magam mindenbe, hogy nekem is jusson.
Persze, már nagy vagyok, meg felnőtt, de azért ez mindig kísért. Gyenge, satnya, nem életre való, nem életre szánt.
Aztán persze belehúztam. Egyetem alatt nem ismertem sem istent, sem embert, húztam a szervezetem a végső határig.
Kíváncsi voltam, mit bír. Ez is egy mechanizmusom, mindenben kipróbálni azt a határt, amit még elbír a rendszer.
Azt a határt, amíg még szeretnek, azt a határt, amíg még bírom a stresszt, azt a határt amennyit még egy szuszra dolgozni tudok, azt a határt, amíg még egy szuszra táncolni.
Azóta is ha elér bármi nyavalya, az első reakcióm a düh. Ez egyértelműen nem építő, majd elviszem terápiába, meg minden, de pillanatnyilag ez a helyzet.