2008. május 3., szombat

Nagyapu

Nagyapunak kék szeme volt. Nem olyan kék, hanem olyan kék. Mikor mentem hozzá, felvette a világoskék flanellingét, mert tudta, szeretem, hogy attól még kékebbnek tűnik a szeme. Ha utaztunk valahova, a nagy világatlaszban mindig meg kellett nézni, vannak-e cápák azon a vidéken, mert rettentő mód féltem a cápáktól.Ő a bálnákat szerette, látott is Izlandon, amikor ott dolgozott. Számtalanszor le kellett lépni a nappalitól a kisszoba végéig ámulva, milyen nagy is egy bálna. (Nagyapunak hét infarktusa volt.) Sokszor fázott a háta, olykor kérte, vinném neki oda a "köcögéjét". Én mindig értetetlenül kérdeztem, hogy lehet, hogy valakinek a háta fázzék.Ebéd után egy szent órácskára le kellett dőlnie pihenni kicsit. Azzal próbált leszerelni, hogy neki egy roló van a szemében, amely össze van kötve az utolsó falattal. (A hetedikbe halt bele.) No, és az utalsó falat szépen lehúzza a rolót és lecsukódik a szeme, nincs mese, aludni kell. Az egyetem alatt éreztem először, hogy fázik a hátam.
A nap összes többi órájában nyúzható volt. A bőrfotelben ülve végighallgatta az összes gimnáziumi történetemet, kívülről ismerte az össszes szereplőt. Ő volt, akinek először elmeséltem azt is, amikor mást szívtam, mint cigarettát, hogy vadászrepülőpilóta szeretnék lenni, majd kicsit később, hogy kém. Mint Mata Hari. Hajnalban meghallgatta a híreket angolul, hogy ne felejtse el a nyelvet, és elmagyarázta, mit nézzek egy nőn, hogy meg tudjam állapítani a korát. Szerinte az izlandi nők a legszebbek.
(Én vettem fel a telefont, amikor a kórházból szóltak éjjel. Szétrobbant a szíve.)

Három dologgal maradtunk adósok egymásnak:

- nem mutattam meg neki a verseimet
- nem mentünk el nagyon elegánsan felöltözve vacsorázni

- nem mentünk el vasárnap déltuán cukiba, mint amikor még kislány voltam

1 megjegyzés:

bea írta...

oh dragam...