2009. december 28., hétfő

Broáfkai Ottokár

Tegnap megsütöttem életem első brownie-ját.
Igazság szerint, családilag van egy franszia hasonló receptünk, amit jobban szerettem, ezért nem sütötöttem eddig.
Ez bűn édes lett, nálam el is éri az ehetetlen határvonalat...
Szóval majd inkább többször maradok a fransziánál, nálam továbbra is az a befutó.

2009. december 27., vasárnap

Részben

Karácsony, részben az egyik kedvenc képem, részben meg... ugye.



2009. december 22., kedd

Moly-para

Tényleg van ilyen.
A kicsi szobában, ahol laktunk pár hónapig, tenyésztek a molyok...
Vélhetően a szőnyegben, de ez nem teljesen biztos.
Viszont a ruháinkat is ott tároltuk és molyok csendesen belepetéztek a cuccokba (fúúúúúúúújjjjj!!!!!).
Namost.
A molypetés cuccokat nem lehete átvinni csak úgy az amúgy molytalan szobákba, ezért molytalanításra van szükség legelébb.
Tehát: MOSOK!
Ennyi.
Ennyi.
Ennyi.
Mondjuk mindenórásságra jó a mosás.

Elindult

Egy kötés, ki tudja, hol áll meg.
Sapka akart lenne, de most úgy látom, pulcsinak is nagy.
Kistakarónak meg kicsi...
Jáááájjjjj....

2009. december 15., kedd

Kínos post

Erre elég régóta készülök, mert bizony kínos. Ilyenekért simán kirúgnak embereket, mondjuk engem most nem tudnak, de akkor is.
Szóval a munkahelyemről való eljövetelem a legenyhébb szóval is szánalmas volt.
Fájt-e? Fájt.
Fájt, hogy mindaz a közösségkovácsolási, sőt, mit ne mondjak kreatív közösség kovácsolási igyekezetem kudarcba fúlt.
Nemes egyszerűséggel.
Ilyen mondjuk még soha az életben nem történ velem.
Mindig kreatív helyeken dolgoztam, nagyon színes, de mégis kovácsolható, kooperatív társasággal.
Uram bocsá' CSAPATTAL...(Utálom a nagybetűs nagyszavakat, de itt most ez leírandó.)
El voltam én kényezteve, de ehhez szoktam, most mit tegyek...
Mindig vállalni lehetett a véleményeket, a véleménykülönbségeket, magunkat, meg úgy egyáltalán.
Most pedig egy szánalomvölgy maradt utánam, egy szánalomvölgyben dolgoztam majdnem négy évet, igaz, kreatív munkát, igaz, nagyjából magas beosztásban.
Jó lecke volt.
Amikor kicsekkoltam a sarki másik divíziótól több kedvességet és figyelmet kaptam, mint a sajátomtól.
Fejükre rágyógyult monitorral várták és nézték, ahogy óriási pocakkal hajolgatok a dobozkám fölé.
Így történt pont.
Mondom, jó lecke volt.

2009. december 14., hétfő

Furcsaságok

Eddig is mostam, mint a fába szorult féreg, de most, hogy lesz egy gyerekem is, szerintem ez hatványozódni fog.
Már most hatványozódni látszik, mert kicsi űrhajósruhákat szortírozok és pakolgatok.
Helyzetileg az van, hogy mindenki a helyére került és most anyám lakását akkor birtokba vettük...
Ez pillanatnyilag több szempontból furcsa.
Egyrészt eddig az anyám lakott itt és én voltam a gyerek.
Mostmeg én leszek anya és lesz egy gyerekem. remélem, eddig követhető.
Meg a terek, meg minden. A régi kamasz-szobám (Tudjátok, hogy a kamasz egy népcsoport volt? Sajnos már kihaltak, a nyelvükkel együtt...Asszem.), szóval ez a szoba most gyerekszoba, meg átmeneti háló, amíg nagyon pici...
Ilyenekkel barátkozom épp.

2009. december 6., vasárnap

Képek

Anya a krumplikupac tetején. Icike mellett Márti, aki öngyilkos lett. Icike nem rokon.
Anya hatalmas pocakkal Oosetndében a virágóránál. Hat évvel később én ugyanott.
Vagy a tengerparton egyedül, mindig ugyanabban a kék, szőrös kapucnis kabátban.

A mai kép élénkebb.
Ülnek a kanapén, mócsingon osztoznak.
Kedvesek, mosolyognak, kívánósak, őszinték.

2009. december 2., szerda

En bref

Összesítő jelleggel. Na azzal nem írtam, meg sehogysem írtam.
Volt benne egy kicsi furcsaság, amit most leírok, mert miért ne,
nem bántásiból, csak mégis le.
Szóval az előző helyemről "elbújtam", mert arra a megállapításra jutottam, hogy munka és magánélet nem kompatibilis. Zseni vagyok, de tényleg...
Mégse olvassa ezt, akinek nem inge.
Aztán jött egy új kollega, akit tényleg, meg őszintén, de neki sem akartam elmondani, most épp hol írok.
És akkor kinyomozta, mert kíváncsi volt.
Ilyen van, sőt érthető is, sőt, mérges sem vagyok/voltam, csak elveim közé ragadva befagyott az írókám.
Pedig mondta, ha azt kérem, tényleg nem olvassa, de az már mindegy volt.
Azóta ránéztem néha a blogomra, de nem tudtam, mit kezdjünk egymással.
Aztán megnéztem: ezt a filmet, ami egyáltalán nem kimagaslóan jó, viszont hiányozni kezdett a kis blogom.
Aztán tegnap este megláttam ezt a kommenetet és akkor meg aztán még meg is hatódtam és azt gondoltam, miért ne?
Mindent lehet folytatni. Felesleges makacsság lenne részemről nem ezt tenni.
A gyakoriságot majd még jól meglátom, kiderül, hogy tetszik az újra felfedezés.

Addig is címszavakban:

- 9-ik hónapban lévő terhes vagyok. Gravida.
- anyámban lakunk holmi lakásmanipulációk okán, de most épp a finisben, tehát a végjátékra még ráteszünk egy kis költözést
(Tényleg, nem fogad be valaki pár napra? Nincsenek nagy igényeim, csak kakaó legyen, meg túrórudi...).
- összeházasodnunk nem sikerült, mert nem akartam, hatalamas hasú habcsókként szuszogni az esküvői torta megett, míg a barátaim az asztal alá isszák magukat nagy vidám. Ez nagyon nem lenne fair. Szerintem.

A gyerekkel az elején voltak izgalmak, de úgy látszik, az vaklárma volt, azóta minden rendben, igen szép gyermek, az enyémhez teljesen hasonló orrszerkezettel, ha hinni lehet a technikának.

Amúgy Karácsonyra vagyok kiírva, addig meg csak elkötögetek valahogy...
Ja. Elkezdtem amúgy egy terheses-babás blogot, de az sem írtam, majd még döntök a sorsáról...
és már csak abban reménykedem, hogy nem felejtettem el a jelszavaimat...