Drámai alkat

Vagyok. Ez egy egyszerű kis tény. Szeretem, ha a lélekmarcangolós francia filmben a nő megeteti a pasival a ciánnal dúsított csokoládémousse-t, majd az agonizáló főhős felett rájön, hogy soha senki mást nem fog szeretni, ezért magával is végez kalaptűje segítségével.
Szeretem, amikor egy saurányi hadsereg nő flamnecókopog felém, szemükben kegyetlen csillogással és igazán megnyugtatóan Astor Piazzollára tudok teregetni.
Önmagam karikatúrája is lehetnék.
De. Ahogy öregszem (márpedig), bár az alapvonások tartják magukat, kellemes kiruccanásokat tudok tenni egyéb elgondolások irányába.
Így estem szerelembe Szonyecskával. A könyv megszerzését követően az egyik legfinomabb, lágyan lebegős esős délutánt töltöttem a kanapén.
Nem szeretnék giccsparádét gerjeszteni, de a mondatok annyira szépen, kereken frissek és gyönyörűek, hogy csak rájuk kell szépen dőlni - pont úgy, ahogy a víz tetejére fekszünk, mikor lebegni szeretnénk - és hagyni hogy minden irányból simogassanak.
A történet pedig? Nos igen. Lehetne benne vérnőszés, súlyos mondatok és következmények, de nincsenek.
Nincs állásfoglalás, nincs élethosszig tartó bosszú, nincs ítélet, csak finom elbeszélés.
Meg ugyan nem tértem - mert a vér ugye - de azért csenden pislogva próbáltam tanulni.